Azt, hogy a magyar állampolgároknak jobban megy, és élni, úgy egyáltalán, sokkal jobb, mint hat évvel ezelőtt, gyakran hallani – hol cinikusan, hol ironikusan – a médiából, és lehet látni súlyos közpénzeken fizetett plakátokon. Mint ahogyan azt is szuggerálják a kormánykékbe öltöztetett hírmondók, hogy ez a bármiféle életminőségbeli javulás kizárólag az Orbán-kormány áldásos nemzetvédő és –mentő tevékenységének köszönhető.

A nemzetet belső és külső támadásoktól óvó, „mi” vs. „ők” filozófián élősködő untortodox gazdaság-, szociál- és biztonságpolitika teljesítménymutatóit elemezve azonban kiderül: aki szegény volt, az most még inkább az, aki gazdag volt, azok egy része sokkal gazdagabb, a politikai véleményformáló középréteg pedig eltűnt. Az OECD Better Life-mutatója szerint a magyar nép az egyik legelégedetlenebb az életével, a listán minket csak Portugália és Dél-Afrika követ. Ugyancsak az OECD 2016-os adatai szerint, az átlagos háztartásnak évente rendelkezésre álló pénze szerinti listán (azaz, amiből fizetheti a fűtést, vehet kenyeret, költheti a gyerek iskoláztatására, autóra, ruhákra), a vizsgált OECD tagok között a 32. helyen van. Az évi 4.3 millió forint lehangolóan kevés, a fele az OECD-átlagnak – és a társadalom rétegei közötti távolságot jellemző szociális egyenlőtlenség is igen széles. Viszont mivel a várható élettartam az OECD tagok között az egyik legalacsonyabb, ez nem fog sokáig zavarni senkit. A hurráoptimizmust jellemző mutatók közül most egy viszonylag könnyen érthetőt nézzünk meg: a munkanélküliségi rátát.

Munkanélküliségi ráta alatt a munkanélküliek számának és a munkaerő-állománynak a hányadosát értjük, a könnyebb érthetőség kedvéért, százalékos formában bemutatva. Munkaerő-állománynak az aktív lakosság munkavégzés szempontjából értékelhető részét tekintjük, azaz a 15-74 év közöttiek közül azokat, akik nem járnak iskolába és dolgoznak vagy dolgozhatnának. Másképpen, dolgoznak vagy képesek, akarnak dolgozni, de nem tudnak, mert nem találnak munkalehetőséget.
(HVG)

Hirdetés