A Munkavállalónak a munkaviszony keretében a Munkáltató áltál meghatározott időben kell rendelkezésre állnia és a Munkáltató utasításai szerint munkát végeznie. A munkaidő független attól, hogy a Munkáltató ténylegesen tudta-e foglalkoztatni a Munkavállalót.

Így tehát munkaidőnek minősül az úgynevezett állásidő is (amikor a Munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének nem tesz eleget), és ezt teljesített (ledolgozott) munkaidőként kell nyilvántartani. Erre az időre alapbér illeti meg a Munkavállalót.
[2012/I. törvény 86. § (1) bekezdése.]

A Munkavállaló munkaviszonyból származó egyik legfontosabb kötelezettsége a rendelkezésre állás, amelynek időbeli kereteit a Munkáltató a munkaidő meghatározásával állapítja meg. A Munka Törvénykönyve szerinti fogalom-meghatározásból egyértelműen kitűnik, hogy nem a tényleges munkavégzésnek, hanem a Munkáltatói rendelkezésnek van jelentősége. A Munkáltató által munkaidőként előírt, meghatározott idő ugyanis attól függetlenül munkaidőnek minősül, hogy a Munkavállaló végez-e munkát vagy sem. Ennek a díjazás szempontjából van jelentősége, azaz a Munkavállaló igényt tarthat munkavégzés hiányában az állásidőre járó díjazásra.
(Munka Törvénykönyve)

Hirdetés